(Utassy József: Az én keresztem)

Nem írok már évek óta aktívan. Fordítgatok itt-ott, de az az igazi írás már régóta nem szerepel nálam napirenden. És érezhető a hatása. Sőt, igazából minden napomat valahogy befolyásolja.

Valahogy mintha elvesztettem volna ezzel a hosszú szünettel valamit, ami a legrosszabb napjaimat is valamennyire jobbá tette. Imádtam a szavakkal játszani - így vagy úgy -, körmölni vég nélkül az épp eszembe jutó árnyalt utalásokat, vagy személyes bejegyzés vagy  kitalált történet formájában. Nagyon ritkán olvastam csak vissza mitn sikerült a világra szabadítani így, de nem is ez volt a lényeg. Voltak dolgok, amiket közkincsé kellett erőszakolnom ahhoz, hogy jobban érezhessem magam, abraszt gonmdolatoknak katonás szigorban konkrt gondolatokká és érzésekké kellett dsorakozniuk, hogy érezzem: a nagyszobában bujkáló szörnyetegem feje felett kigyulladt a lámpa, s nem csupán láthatóvá vált, de neve is lett amit csúfolhatok eztán. Ó igen, önző módon imádtam - imádok - írni. De már évek óta nem csinálok ilyet, és úgy érzem magam mint az az Arthur Rimbaud, aki évekkel azután hogy sértődött gyerekként faképnél hagyta a 19-ik század francia irodalmát kiéhezetten veti magát a "beszámolókra" Afrikáról, hogy végre kiélhesse az írásban a felgyülemlett töltetett, mégha ez azt is jelenti hogy hamar rájönnek, hogy az a fantasztikus világ amit ler nyilván kitaláció. Csak írni lehessen. Az én Saison en Enfrer-em nagyjából akkor ért be engem mikor őt is nyakon csípte. Milyen fájdalmas szorítása ez a kétségbeesésnek! Úgy marjolja a nyakadat, hogy csak annyit tudsz magadnak fulldokolva nyögni, hogy  "nincs ihletem", és mész a világba ezerfelé és úgy teszel mintha se te, se senki más nem látná hogy még mindig nem kapsz levegőt és két kar szorítja el a nyakadat. Micsoda komédia ez. Az az egész "nincs ihletem" halandzsa amúgy persze kamu, méghozzá a legszánalmasabb fajtából. Egyszerűen csak lenyeled mint torkos gazdag a mignont mindenféle ízlelés helyett - le is csúszott a torkodon anélkül, hogy érezted volna az ízét. Hát így ítni aztán tényleg nem lehet, ahol pedig az íz as lényeg, legalább is ha a (botzalmas) hasonlatnál maradunk. 

Olyan ez, mintha egy nagy várat emeltem volna magam és az elmém közé, kizárva azt. A váram szürke és semmitmondó, de annál nagyobb méretben és zordságában. Az ablakok korhadó deszkákkal eltorlaszolva és lezárva, a kapu sosem létezett, én meg odabent valahol mélyen ebben a satnya épületben, ahol mondjuk a börtön vagy a hullaház lenne amúgy, na ott kuporgok én a világ minden kedvetlenségével. Néha kijövök a virgátalan, büdös földű tetőkertbe, kivicsorgok a falon túli világra - az elmémre, az alkotáshoz való kedvemre - és megmondom neki amit meg kell, hogy fájdalmat okozol mert igaz vagy, és valahogy az utóbbi pár évben egyszerűen  hajszálon egyensúlyozom az életben, mindig lefelé nézve, és látva a saját jövőmet, ahogy lent fekszem vérbe fagyva a földön többszáz méter mélyen. És ez mennyire nem tetszik. De meg amúgy is, nincs nekem már ilyenekre időm, dolgozom. Komolyan ember vagyok. Gyerekes? Ugyan! Cseppet sem. Nem én vagyok az, akit mindenhol kisgyerekként kezelnek, mert amúgy az is. Micsoda feltételezés. Komoly ember vagyok én itt kéremszépen, kurva komoly. Nincs itt nekem időm álmokra meg fantáziálgatásra, bár minden nap ezzel vagyok elfoglalva, olyannyira hogy néha összekeverem a valóságot és az álmokat, de én ugyan nem. Amúgy. Leírni őket meg végképp megcsúfolása lenne annak, milyen nagoyn komoly és felnőtt vagyok én. Persze, felnőtt. Aki még a mai napig is úgy hivatkozik magában a kollégákra, hogy "a felnőttek". Kétszínű? Ugyan, micsoda rágalmak. Nyilván a magam művészete az, ami elvág a valóság teljes mértékű megélésében, és nem annak a tagadása.