Mikor a lámpa zöldre váltott, gyorsan otthagytam. Ez talán bunkónak hangzik, de a hatalmas szemeivel, azzal a sárga táskával a nyakában, és a gyűrött ruháiban egy mentálisan visszamaradott embernek tűnt.
Ekkor találkoztunk tehát először, de a rá következő pár évben még jópárszor összefutottunk.

Attól a naptól fogva ugyanis a férfi mindig várt rám, ugyanott, és feltette azt a bizonyos 'te vagy az anyukám?' kérdést. Nagyon kellemetlen volt, de amint nem-el válaszoltam, békén is hagyott. Nem tűnt ártalmasnak, így úgy éreztem azért nem kell emiatt rendőrségre menni, vagy ilyesmi.

De később már az egyetem körül is felbukkant, ahova jártam, így úgy döntöttem, ideje tisztáznom vele a dolgokat.
Jól emlékszem, határozottan kijelentettem neki, hogy soha többé nem szeretném látni, és visszataszítónak tartom.
Sikerült lekoptatni, ezek után jó ideig nem láttam.

Miután lediplomáztam Tokióban, visszaköltöztem a szülővárosomba.
Egy évre rá egy barátom hívott Tokióból.
'Képzeld mi történt! Találkoztam azzal a férfivel aki téged zaklatott, azt kérdezte tőlem "hol van az anyukám?" Úgy megijesztett, hogy egy szó nélkül elrohantam!'
 
Ezt hallva persze azonnal eszembe jutott, 'hát persze, az a férfi!'. Azt hittem ez már mind a múlté, és semmi közöm nincs már hozzá.

De rá egy évre Anyák Napján egy hervadt szegfű feküdt a küszöbünkön. Azonnal tudtam, 'ez ő volt!' és nagyon megijedtem. Elmondtam mindent az apámnak, és úgy döntöttünk, elmegyünk a rendőrségre. De, persze, senki nem vett minket komolyan. Semmi ártalmasat nem tett. Ennek ellenére nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

Rá pár hónapra az egyik este nagyon sok hó esett. Az úton mentem, mikor a semmiből egy kocsi tűnt fel, és megcsúszott a havas úttesten, és elütött.
Egy pillanatra elvesztettem az öntudatom, és mikor ismét magamra eszméltem, már a kocsi és egy fa közé voltam szorulva. Egyáltalán nem tudtam moccani, és az egész testem fájt, de ami igazán megrémisztett mégiscsak az volt, hogy senki nem felelt a kétségbeesett sikolyaimra.

Valahol a közelben tűz gyúlt, és akkor azt hittem mindennek vége* amikor hirtelen meghallottam egy ismerős hangot: 'Anyu! Anyuuuu!' Ő volt az!
Mielőtt felfogtam volna, már kiabáltam is, 'Itt! Itt vagyok, segítsen!'
Úgy tűnt ő is a balesetben sérült meg, hiszen az egész testét vér borította. Keresztül küzdötte magát a vastag hórétegen, és segített kimenekülnöm. Akkor végre jobban meg tudtam nézni magamnak, és láttam, ő sokkal súlyosabb sérülésektől szenvedett, mint én. Ennek ellenére csak mosolygott rám.
'Te vagy az anyukám?' Kérdezte ismét.
Egy leírhatatlan érzés lett rajtam úrrá, és tört ki belőlem, de csak annyit tudtam kinyögni 'Igen... igen.' majd zokogni kezdtem.

Mikor megtöröltem a szemeimet és felnéztem, már nem volt ott. Abban a fél pillanatban csupán, de egyszerűen eltűnt.

Akkor láttam utoljára. Évek teltek el azóta, hogy utoljára megpillantottam. Még mindig nem tudom, ki vagy mi lehetett ő, bár nem hiszem hogy szellem, vagy ilyesmi...

Mikor havazik, azon kapom magam, hogy rá gondolok - a fiamra, akinek sosem tudom már meg a nevét.


*itt valószínűleg abortuszra, vagy esemény utáni-ra gondol
*kigyulladt kocsi + karambol + folyó benzin = BUMM

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.