Suki no Hanyou - Egy hanyou szerelme I.

Suki no Hanyou - Egy hanyou szerelme:
1. rész: Hmph! Halandók!

Írta:Arvael

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem ért álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

- Eresszetek! Ostobák! - kiáltotta a lány, ám hiába vergõdött és rúg-kapált, csak nem sikerült kiszabadulnia fogva tartói karjai közül.

Egy meggyõzõ ütés a tarkóra, s a következõ pillanatban már síri csend lett.

- Hú - törölte meg homlokát az egyik férfi, miután átadta a lányt (vagy inkább nõt? a kora olyan meghatározhatatlan volt) mellette álló társának. - Ez aztán heves egy teremtés!

- Bizony, sok szép aranyat fogunk kapni érte - bizonygatta csillogó szemekkel egy másik férfi.

- Hja, sokat megérhet - bólintott elgondolkodva az elõbbi, majd összeszedte magát:

- Gyerünk, nem érünk rá egész nap! Délben jönnek a vevõk, már csak pár óránk van!

- Igen, fõnök - biccentett a másik kettõ, majd elindultak a lányt cipelve.

- Várjatok! - kiáltott a kapzsi és lehajolt a fûbe. - Van itt valami... jé, ez egy kard! A lány kardja, fõnõk! - tette hozzá.

- Hát vedd fel és hozd - határozott amaz. - Azért talán még többet is kaphatunk, mint magáért a lányért.

- Máris... Au! - sikoltva dobta vissza a földre a fegyvert.

- Már megint mi bajod? Tán csak nem nehéz? - röhögött az, amelyik foglyukat cipelte; most szólalt meg elõször. - Egy lány elbírta, te nem?

- Ne viccelj! Megrázott! - védekezett társa.

- Hadd lássam azt a kardot - lépett közelebb kíváncsian vezérük.

Óvatosan közelített felé és hozzáért. Semmi sem történt. Felemelte a kardot, miközben kiegyenesedett.

- Na látod, te ostob... - hirtelen szikrák csaptak ki a kardból, s õ is kénytelen volt azt elejteni.

- Ha! Átkozott katana - mormogott, majd elõhalászott zsebébõl egy kendõt és azzal fogta meg a fegyvert. Így már nem kellett tartania a fura jelenségtõl.

- Mi lehet ez? - pislogott bambán társa, aki elõször felvette a kardot.

- Nem fontos. A lánnyal adjuk. Ez felviszi az árát - jelentette ki a fõnök, azzal megfordult, s elindult visszafelé a táborhelyükre. - Gyerünk, indulás!

A láncok szorítására-csörgésére és arra ébredt fel, hogy durván a talajra dobják. Bosszúsan nyitotta ki szemeit: az egyik férfi a három közül épp bezárta a ketrecet és most õt fikszírozta. A lány mérgesen mordult egyet, mire fogvatartója felnevetett, de végre legalább elindult dolgára. A fogoly kicsit oldalra biccentette a fejét értetlenségében: általában, ha morog, inkább ijedve rohannak el tõle, mintsem, hogy nevessenek rajta. Aztán felnézett az égre és eszébe jutott: halandó.

Mélyet sóhajtott és körülnézett: sokan egybezsúfolva, egy-egy faketrecben. Ebben éppen halandó nõk. Ha épp nem ilyenkor találkozott volna velük, mindenféle erõfeszítés nélkül kitört volna innen... ha már itt tartunk, már eleve képtelenség lett volna elfogni õt. De az élet nem sosem volt hozzá kegyes.

Egy pillanat alatt felmérte helyzetét: egy rabszolgapiacon volt. A vevõk még nem érkeztek meg, de õ tudta, hogy ez csupán röpke percek kérdése.

Ahogy egyre telt az idõ, egyre nehezebben tudta elviselni a körülötte lévõ halandók félelmét és fogva tartóik kaján örömét, valamit a tekinteteket, melyeket rá meresztettek. Hiába no, még halandóként is kifinomult hatodik érzéke volt. Legszívesebben kikaparta volna a következõ férfi szemét, aki ránéz, de vissza kellett fognia magát; akár még pórul is járhat.

Nem volt csoda, hogy annyira megnézték maguknak, hiszen - még megviselt, de karbantartott utazó ruhája és az út porának, mely az arcára telepedett, ellenére is - szép teremtés volt. Nemes arcvonásait szokatlanul világosbarna haj keretezte, fagyos barna szemét pedig ebben a pillanatban igyekezett lelógó frufruja alá rejteni, de nem sok sikerrel: ahhoz túl rövid volt.

Lassan szállingózni kezdtek a vevõk, a Nap pedig ereszkedett az égbolton. A lány még egyet sóhajtott. Összehúzta magát, fejét térdeire hajtotta, így a lehetõ legkevesebbet lehetett látni belõle. Aztán eszébe jutott kardja, s hirtelen felnézett, körbekémlelve környezetét. Tudta, hogy nem lehetett messze tõle; mindig a közelében volt.

Egy kaján vigyor játszadozott a szája szegletében, mikor meglátta a három férfi egyikét, a leggyengébbet, amint a közelében áll, a katanájával a kezében, amely egy kendõbe van csomagolva... s hiába próbál távolodni, nem jár sikerrel.

Majdnem fel is kacagott, de aztán egy erõs hang (és kar) kiragadta álomvilágából:

- Gyerünk, kifelé mindannyian, a nagyúr látni kíván benneteket! - hallatszott a parancs, s lánccsörgések-lökdösõdések közepette megindultak a nõk kifelé a ketrecbõl, libasorban, hogy aztán egymás mellett megálljanak, hogy „a nagyúr megtekinthesse õket”.

-Sesshoumaru nagyúr, megkérdezhetem, miért jöttünk ide? - szedte össze végül bátorságát Jaken, mikor végre látótávolságra értek a rabszolgapiactól.

- Egy asszony kell - jelentette ki röviden a démon.

- Tessék? - hápogott Jaken. - Na de nagyuram, muszáj egy rabszolgapiacon keresni egyet?

- Egy ember kell... olyat máshol meg nehezen találni - felelte a kérdezett.

- Micsoda?! - sipított a kis démon. - De... de akármelyik démonasszonyt könnyedén megkaphatnád, nagyuram, minek neked egy mocskos halandóra pazarolnod az idõdet...?

Sesshoumaru megtorpant egy pillanatra, s tekintetét szolgájára emelte (leginkább eresztette, lévén az még a térdéig is alig ért fel). Összehúzta szemeit, mikor rájött, mire gondol a kis démon.

- Nem azért, te ostoba! - mordult rá, azzal folytatta útját, átsétálva szolgáján.

- Hanem...? - lehelte Jaken bizonytalanul; nem hiányzott neki még egy púp a fejére.

- Rinnek.

Szolgája most már végképp össze volt zavarodva és magában mormogva követte nagyurát. Sesshoumaru végül már nem bírta tovább szolgája idegesítõ auráját, s megmagyarázta neki:

- Rin szolgája lesz, így nem kell hallgatnom az állandó panaszkodásodat!

- Oh... értem, nagyuram - húzta össze magát még kisebbre (már ha ez egyáltalán lehetséges) Jaken. - Remek ötlet, nagyuram.

- Hn.

„Különben meg Rinnek szüksége van arra, hogy emberekkel is érintkezzen... még mindig nem értem, miért is tart velem... velünk.” tette még hozzá magában a démon nagyúr.

Alig fejezte be gondolatát, már meg is érkeztek. Egy középkorú halandó férfi sietett eléjük, akire elég volt egy hideg pillantást mérnie, annak máris inában szállt a bátorsága, s mindent megtett, mi kívánsága volt. Sesshoumaru pedig felelt neki. Hamarosan már a halandó nõk sorát fürkészte.

Nem volt határozott elképzelése, milyet keres. Valami olyat, ami nem túl beteg - bizony ebben az idõben a halandók összeszedtek mindenféle otromba betegségeket... egészségeset meg aligha lehetett találni köztük, fõleg egy rabszolgapiacon -, akiben van életenergia, hogy bírja a tempót Rinnel - az a kislány könnyedén túltett akár száz démon energiáján is, amennyit futkározott ide-oda naphosszat... habár, ennek meg volt az a hátránya, hogy a kislány még a nap elõtt nyugovóra tért -, és nem túl vézna - hiszen elõfordulhat, hogy meg kell védenie Rint.

Már majdnem a sor végére ért, s el kellett fojtania egy csalódott sóhajt: nem talált megfelelõt. Azonban érzelem- és gondolatmentes álarcát fenntartva kényelmes tempóban végigsétált köztük. A legutolsó elõtti lány viszont felkeltette érdeklõdését: utazóruhát viselt, nem úgy, mint a többiek és jól tápláltnak tûnt. Ahogy Sesshoumaru megszagolta körülötte a levegõt, azt is sikerült kiderítenie, hogy semmilyen betegségben sem szenved; sõt, úgy tûnt, hogy egész jó erõben van, aurája pedig energikusan örvénylett körülötte. Mindezek a szempontok tökéletes jelöltté tették.

Azért a démon nagyúr még egy pillantást vetett az utolsóra a sorban; de rögtön el is kapta tekintetét: nem lehetett hasznára egy öregasszony. Még egyszer végigjárt a soron, hogy meggyõzõdjön döntésérõl.

A félelem átható szaga terjengte körbe mindegyiküket, õ pedig majdnem rosszul lett ettõl; nagyon nehezére esett megállnia, hogy ne nyisszantson le egy-két fejet hirtelen undorában. Azonban amikor a kiszemelt lányhoz ért, ott nem érzett félelmet. Nem, ott valami más volt, de hogy mi, azt pontosan nem tudta meghatározni.

- Ezt akarom - mondta hûvösen, mire a lány izmai megfeszültek egy röpke pillanatra, de aztán úgy tûnt, ismét megnyugodott.

- Rendben nagyuram, de akkor a hozzá tartozó kardot is meg kell venned! - mondta határozottan a férfi.

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, s észrevette a közelben álló egyik férfit, amint egy kardot szorongat a kezében.

- Arra gondolsz? - kérdezte végül.

A férfi biccentett.

- Nincs rá szükségem - jelentette ki közönyösen, azzal egy tasak aranyat nyomott a kapzsi kereskedõ kezébe.

- Nagyuram, meg kell venne...

A démonnak elege lett az idegesítõ emberbõl, s torkánál megragadva felemelte, lába épp, hogy nem érintette a talajt.

- Azt mondtam, nem kell - ismételte meg fenyegetõ-hûvösen. - Talán nem voltam elég egyértelmû?

- De... de, nagyon is - passzírozta ki magából a halandó, mire Sesshoumaru a földre dobta.

- Szedjétek le a láncokat róla - utasította a rabszolga kereskedõket, mire azok sebtében engedelmeskedtek neki. Aztán megfordult, s elindult; de még hátraszólt a lánynak:

- Gyerünk, le ne maradj, mert akkor nem kímélem az életed!

Hallotta még, ahogy a láncok megcsörrenek, amint földet érnek, a lány puha léptei pedig elindulnak mögötte.

- Nagyuram igazat mond! Ha szükséges, megöl, mielõtt még pisloghatnál! Bármikor szerezhet másik némbert helyetted! - hallatszott Jaken hangja.

- Hn - felelte a lány, majd egy tompa puffanás, s sietõs léptek.

- Áá! Fõnök, nézze! Nem bírom... nem bírom tartani! - kiáltozta az egyik halandó férfi, majd ismét rohanó léptek.

Sesshoumaru a válla fölött hátranézett: közvetlenül mögötte a lány haladt, kissé lemaradva pedig Jaken, a fejét szorongatva, leghátul pedig az a férfi futott, akinek a kezében a kard volt.

- Mondtam, hogy nincs szükségem rá - mordult egyet mérgesen a kutyaszellem, s teljesen megfordult.

- Nem érti, nagyúr...! - lehelte amaz, mikor végre beérte õket.

Sesshoumaru egy oldalpillantást vetett a mellette álló lányra, mert valami mozgást érzékelt, de csupán a lány szemébe lógó haját látta, valami egy apró, alig észrevehetõ mosolyt. De õ, mint aki mestere volt érzelmei és gondolatai álcázásának, könnyedén felismerhette ezt. Visszatekintett a fiúra.

- Mit hablatyolsz itt össze, halandó? - kérdezte fenyegetõen, szemét összeszûkítve.

- A kard - lihegte a férfi, de végül sikerült úrrá lennie levegõszomján - követi õt.

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, majd a lányra pillantott:

- Ez igaz?

Újdonsült szolgája csak egy aprót biccentett, s száját most már kézfejével takarta el, hogy ne látszódjon, mennyire jól szórakozik a halandó férfiember szenvedésén.

- Hát jó, akkor elvisszük ezt is - és már nyúlt is volna a kardért.

- Nem! - rohant oda a kereskedõk vezetõje.

- Mi? Nehogy azt mondd, hogy fizetnem is kell érte, halandó! - hördült fel a nagy szellem. - Ha követi a lányt, úgysem veszitek hasznát a kardnak.

A férfi megrezzent a démon parancsoló hangjára, de aztán összeszedte magát:

- Nem tudtunk hozzáérni a kardhoz, és szerintem...

- Ti halandók vagytok. Én egy youkai - jelentette ki egy gúnyos mosoly kíséretében Sesshoumaru. - Semmi közös nincs bennünk. Én meg fogom tudni érinteni.

- Próbálja meg, nagyúr, de nem hiszem, hogy... - ám nyomban elhallgatott a vezér, mikor észrevette a démon pillantását, s jelezte a kardot tartó társának, hogy adja oda.

Az a démon felé tartotta a markolatot. Sesshoumaru egy pillanatig sem habozott, de azért lassan - a hatás kedvéért - nyúlt csak érte. Mindenféle akadály nélkül húzta ki a kendbõl, s feltartotta maga elõtt, hogy megvizsgálja. Egy halk meghökkent sóhajt hallott maga mögül, s tudta, hogy az a lányhoz tartozik. Egy apró, önelégült mosoly jelent meg arcán, de azonnal el is tûnt, mikor a kard hevesen rázkódni kezdett kezében. Hamarosan el is ejtette.

Ismét egy sóhaj, ismét a lánytól, de ezúttal a megkönnyebbülés sóhaja volt ez. Élesen pillantott rá, de õ csak ártatlan szemekkel nézett rá - habár, mintha valami más fény is játszott volna a szemében... talán... szórakozott az egész helyzeten?

- Vedd föl - parancsolta Sesshoumaru, a lány pedig lehajolt érte és könnyedén felemelte.

Nem történt semmi: se szikra, se rázkódás... egy gyakorlott mozdulattal végigsimított a kard pengéjén, de nem vágta meg magát. Aztán egy szempillantás alatt eltüntette, mikor becsúsztatta kardhüvelyébe.

- Megtarthatod, halandó - mondta Sesshoumaru és megfordult, hogy visszatérjen a táborba, ahol Rint hagyták Ah és Un-nal. Egy halandó asszonynak kétségtelenül esélye sem volt vele, a Taiyoukai-jal szemben, ha esetleg megfordulna a lány fejében, hogy használná ellene a kardot.

Könnyedén megölheti õt, s aztán kereshet egy másik szolgát Rinnek, ha úgy találja... vagy vissza is hozhatja, de megfoszthatja õt a katanájától.

„Ez meg miért jutott egyáltalán eszembe? Mégis mi hasznom lenne abból, ha használnám a Tensaigát, miután megöltem?!” kérdezte magában dühösen Sesshoumaru, de aztán eszébe jutott Rin. Elvégre neki viszi ezt az „ajándékot” és nem akarta utána csalódottnak látni a kislányt, ha esetleg megkedvelné ezt a halandót.

Hjaj... nehéz az élet, nehéz bizony ám...