Suki no Hanyou - Egy hanyou szerelme II.

Suki no Hanyou - Egy hanyou szerelme:
2. rész: Jobb ma egy halandó, mint holnap egy hanyou...

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem ért álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

A nap már rég nyugovóra tért, mire elérkeztek a kis tisztás szélére, ahol egy tábortûz pislákolt az erdõ közepén, fák védõgyûrûjében. A fény mellett egy apró testecske feküdt, de közelebbrõl megszemlélve már tisztán kitûntek a békésen alvó kislány körvonalai. Kicsire össze volt kucorodva: hiába égett a meleget nyújtó tûz, a szél be-beszökött ruhája alá.

A három alak lassan kibontakozott a homályból; elöl Sesshoumaru haladt, aki vetett egy pillantást Rinre, hogy ellenõrizze, sértetlen-e, s nemsokára követte õt újdonsült szolgája, s Jaken is. A démon nagyúr a halandó lány felé fordult, aki utána lépett a tisztásra:

- Ez itt Rin - biccentett a tûz mellett alvó apróság felé. - Az lesz a feladatod, hogy társaságot nyújts neki és vigyázz rá, ha esetleg nem lennék a közelben.

A szolga bólintott.

- Valamint, elvárom, hogy Sesshoumaru nagyúrnak szólíts és engedelmeskedj nekem. Megértetted...? - tette hozzá némi fenyegetéssel a hangjában.

Újabb biccentés. A kutyadémon összeszûkítette a szemeit egy pillanatra, de nem adott hangot nemtetszésének. Elege volt a mai napból, már csak a kellemes, csendes éjszakát várta, hogy nyugodtan elmélkedhessen. Még vetett egy utolsó pillantást Rinre, aztán leült egy közeli fa tövébe, szemét behunyva.

Jaken odatoporgott a tûzhöz és kényelembe helyezte magát. A lány azonban még egy hosszú pillanatig rajta felejtette tekintetét a démon nagyúron. Furcsa volt ez az alak; egyik pillanatban még rideg, a másikban pedig, mikor az alvó kicsi lányra pillant, úgy tûnik, mintha a szemeiben valami melegség tükrözõdne. „És nem csak a tûz fénykörére gondolok...” fejezte be magában gondolatmenetét a lány, majd õ is elindult a meleg forrása felé.

Valóban csalóka volt az idõ; a kellemesnek mondható lány szellõcskék minduntalan bekúsztak az õ ruhája alá is. Gondolatmenetébõl a kislány rezzenése ragadta ki; tisztán látszott, hogy fázik. A lány sóhajtott és felnézett az égre.

Már nem kell sokáig várnia...

Felkarolta a kislányt és egy, a tûzhöz közeli fához sétált vele, majd leült és az ölébe fektette Rint is, mindkettejüket betakarva bõ felsõruházatával, ami nagyon jól védett a hideg ellen, vagy épp a meleg ellen, attól függõen, mire volt szükség. Továbbra is a tüzet kémlelte, nem akart elaludni.

- Miért vagy még ébren? - hallatszott hirtelen Sesshoumaru hangja az éjszaka csöndjében.

Tudta, hogy a démon nem aludt el, mégis egy kicsit összerezzent váratlan hangjára. Nem gondolta volna, megszólítja.

- Válaszolj...! - morogta a nagyúr türelmetlenül és kissé dühösen.

- Ilyenkor nem szoktam aludni- felelte végül a lágy hang.

Sesshoumarut egy pillanatra meglepõdött, de mindez csupán halványan látszott szemeiben. Már kezdte azt hinni, a lány néma, hogy nem szólt semmit se, mióta elhozta magával. S - bár vagy egy napig nem is nagyon használhatta - a hangja bársonyos volt és kellemes. De azt azért meg kell jegyezni, ugyanolyan érzelemmentes, mint a kutyadémon sajátja.

- Mi a neved?

- Karuna - mondta csendesen a lány.

- Mondd, szolga, milyenkor nem szoktál aludni? - tette fel újabb kérdését a démon.

A lány merev tekintettel nézett rá: mi a csudának kérdi meg a nevét, ha úgysem használja...? „Mindegy.” Sóhajtott magában, egy vállrándítás kíséretében. A külvilág felé természetesen semmit sem mutatott.

Rájött, hogy Sesshoumaru még mindig a választ várja, ezért felnézett az égboltra, majd így szólt:

- Ha jól sejtem, mindjárt meglátod...

- Nem jól hallottam; mit mondtál? Mintha valami lemaradt volna a válaszod végérõl - nézett rá élesen a kutyaszellem.

Karuna ugyanolyan hideg tekintettel pillantott rá, leemelve tekintetét a Holdról.

- Nincs az a kincs, amiért „nagyuram”-nak szólítanálak, démon! - felelte kihívóan a lány, szemei szikráztak a haragtól és a dactól.

- Mocskos halandó, hogy mersz így beszélni Sesshoumaru nagyúrral?! Azt csodálom, hogy még mindig a nyakadon van a fejed! - csattant fel Jaken, akit félálmából felkeltett a beszélgetés.

- Te csak ne beszélj, még halandóként is képes voltam ellátni a bajodat! - vágott vissza Karuna.

- Senki se beszélhet így velem. Fõleg nem egy halandó - emelkedett fel lassan ülõhelyérõl a démon nagyúr.

- Pfft... tippelj újra! - kacsintott rá a lány, egy keserédes mosoly kíséretében.

Sesshoumaru megállt, pár lépésre tõle és végigmérte az elõtte ülõ alakot, ölében Rinnel. Szemei haragos-vörösen felizzottak, de nyomban a meglepettség vette át dühös tekintetét, mikor meglátta a lány változó alakját. Döbbenetét ezúttal képtelen volt rendesen palástolni.

Újdonsült szolgájának világosbarna haja ezúttal kékesen csillogott a félhold fényében. Karuna dacos, hideg lila tekintettel tekintett fel rá (lévén még mindig a földön ült, Rinnel). Egy erõsebb széllökés megfújta mindkettejük haját, Sesshoumaru így megláthatta a lány hosszúra nyúlt füleit, melyek íve ugyanolyan volt, mint a sajátjáé.

A szél elült, a döbbent tekintetet felváltotta a jéghideg utálaté, a lány pedig még mindig dacosan pillantott rá.

- Félszellem... - morogta a démon nagyúr, mintha szitkozódna.

- Na igen. És? Gondolom azt vártad, majd halandó maradok...

- Rosszabb vagy, mint azok.

- Valóban? - nézett rá ridegen a lány, szemében düh csillant. - Hát, errõl vitatkozhatnánk.

A kutyaszellem vészesen morogni kezdett, ám egyikük sem vette észre, hogy Rin felébredt, csak amikor mocorogni kezdett Karuna ölében, hogy jobban láthassa az eseményeket. Mikkor tekintete megállapodott a démonon, arcára mosoly ült ki és gyorsan kikászálódott a döbbent lány ölébõl, aki tehetetlenül nézte, hogy a kislány egyre közelebb jut a szellemhez, valamint nem értette azt sem, miért örül úgy neki.

- Sesshoumaru nagyúr! - ölelte át a lábát Rin. - Hát visszatértél!

- Igen, Rin - felelte a démon, még mindig dühös tekintettel nézve Karuna felé. Aztán vett egy mély levegõt és lenyugodott - legalábbis egy kicsit. Lepillantott a kislányra, s szemei ismét megváltoztak: melegség költözött beléjük.

„Á, nem! Biztos csak képzelõdöm... túl fáradt lehetek. Ez a halandóság nagyon ki tudja fárasztani az embert! Nem is tudom, hogy bírják, akik a nap 24 órájában azok!” rázta meg kicsit a fejét Karuna, majd visszanézett a kibontakozó kedves jelenetre.

- Jól aludtál? - kérdezte a démon.

„Hû, most már hangokat is hallok...ugye nem afelõl érdeklõdött, hogy aludt a kislány?!”

- Igen, köszönöm Sesshoumaru nagyúr! - felelte mosolyogva Rin.

„Na jó, kell lennie erre valami magyarázatnak... eddig úgy terveztem, lelépek, amint lehet, de azt hiszem, inkább itt maradok, kideríteni, mi a helyzet ezzel a fickóval. Nagyon össze tudja zavarni az embert, és amit nem értek, azt megpróbálom megérteni. Rettegj Sesshoumaru, mert egy napon kiismerlek!” Karunát belsõ világából a neve rántotta ki:

- Úgy hívják, Karuna - hallotta a kutyadémon hangját. Rin kíváncsian pislogott fel rá, ahogy maga a lány is, akirõl szó volt. Mit fog mondani majd neki Sesshoumaru?

- Õ lesz a játszótársad. És ha nem vagyok itt, vigyázni fog rád, különben az életével fizet - a mondat utolsó részét Karunának címezve mondta, aki néminemû fenyegetést vélt felfedezni a hangjában.

- Hn...- vállrándítás.

„Amúgy is túl aranyos a kislány, hogy engedjem, hogy baja essék... de ezt azért nem kell fûnek-fának orrára kötni... egy kutyának meg végképp nem!”

- Aludj Rin, holnap hosszú utunk lesz - nézett rá még egyszer Sesshoumaru.

- Igenis, Sesshoumaru-sama! - vigyorgott Rin, aztán visszatért Karunához, aki átölelte és az ölébe húzta a kislányt, védelmezve õt a hûvös széltõl.

- Karuna?

- Hm? - pislogott le rá a lány.

- Énekelsz nekem valamit... hogy el tudjak aludni? - nézett fel rá könyörgõ tekintettel Rin.

- Rendben van - felelte Karuna, s szája szegletében megjelent az elsõ valódi mosoly, sok-sok év óta elõször.

Halkan énekelni kezdett egy altatódalt, amit még édesanyjától hallott kiskorában. Rin egy pillanattal késõbb már békésen szunyókált ölében, de õ azért még befejezte a halk dallamot; majd hátradõlt, a fa törzsének és lehunyta szemét, megengedve magának egy felületes alvást, amibõl könnyedén felébredhet akármily apró neszre is.

Az apró mosoly azonban nem tûnt el arcáról...

Sesshoumaru csukott szemmel hallgatta a dalt, s - bár nehezére esett bevallani önmagának is - megnyugodott tõle és élvezte a kellemes hangot, ami egy fülbemászó, gyerekded éneket dúdolt. Hamarosan minden elcsendesedett, csak Jaken hortyogását lehetett hallani, azonban az õ kifinomult érzékszerveivel hallotta Rin és Karuna egyenletes szuszogását is, habár az idõsebbik lány, kétségtelen nem volt mély alvó.

A démon nagyúr is lehunyta fáradt szemeit, de továbbra is éberen figyelt környezetére. Egy idõ múlva azonban õ is megengedte magának, hogy egy könnyû, felületes álomra hajtsa fejét. Utolsó gondolatai Karunán idõztek, a hanyoun.

„Hm. Fura. Egy halandót akartam Rin mellé, erre kaptam egy félszellemet... remélem, tudja, hol a helye, különben meg kell leckéztessem... habár, a hozzászólásaiból nem arra következtetek, hogy tisztában lenne vele...”

Másnap kora hajnalban útra keltek, de Karuna látta, hogy Rin még álmos, ezért nem akarta felébreszteni. Így felvette és a kislánnyal a karjában követte Sesshoumarut. Delelõre járhatott, mikor megálltak egy kis pihenõre.

Karuna elkísérte Rint a közeli forráshoz, vízért és halakért. Teli kézzel tértek vissza, s hamarosan már a sült halat csemegézték, leöblítve hûs forrásvízzel. Aztán visszatértek a forráshoz, hogy újból feltöltsék a kulacsokat az út további részére.

Egy darabig csend volt és minden nyugodt; Rin teli hassal elnyúlt az idõközben megérkezett Ah és Un és csendesen ringatózott, Jaken pedig alig hallhatóan mormogott valamit, miközben vezette a sárkánylovat. Karuna csendben haladt a kislány mellett, s Sesshoumaru fejének hátulját fixírozta.

Észre sem vette, hogy bámul rá, amíg a kutyaszellem egy kicsit oldalra nem fordította a fejét, hogy jobban lássa a mögötte haladókat. Ekkor Karuna villámgyorsan elkapta a tekintetét és az út menti bokrokat kezdte fürkészni.

Mikor biztos volt benne, hogy Sesshoumaru visszafordult, ismét õt kezdte el nézni; hátulról. Azon töprengett, amin éjszaka is: vajon tényleg olyan rideg-e, mint amilyennek mutatja magát kívülrõl? Az a tény, hogy Rinnel valami érdekes apa-lánya-féle kapcsolat van köztük, amire több jel is utal, azt jelenti, hogy nem. Talán csak elvárják tõle, hogy így viselkedjen? Azért teszi? De ki?

A szülei? A halandók? A szolgái...? „Kíváncsi vagyok, milyen, amikor egyedül, egymagában van. Szívesen belelátnék a fejébe...” morfondírozott el Karuna. Lágyan sóhajtott egyet: egyre kevésbé látszott lehetségesnek, hogy valaha is kiismerheti a démont. Tekintete lassan lejjebb vándorolt: Sesshoumaru gyönyörû ezüst haja kékesen csillant meg a nap fényében, s majdnem a földet súrolta, olyan hosszúra nõtt.

„Hmm... kíváncsi vagyok, hogy tartja rendben. Nekem elég hosszú hajam van, és nehéz vele bánni, pedig az enyém nagyjából a feléig ér, mint az övé! Ezt egyszer feltétlenül meg kell kérdeznem tõle!” határozott gondolatban a lány, majd megrázta a fejét: „Á! Úgysem árulná el!”

- Mit sóhajtozol, ostoba félszellem? - vágta oda Jaken.

Karuna összeszûkítette a szemeit, ökleit pedig összeszorította, nehogy megüsse az idegesítõ kis zöld démont. Sejtette, hogy Sesshoumaru nem örülne neki, ha véletlenül bokszzsáknak használná Jakent. A lánynak lövése sem volt afelõl, hogy tûrheti el maga mellett a kutyaszellem.

A lány figyelmeztetõen mordult egyet, de nem cselekedett; mégis sikerült begyûjtenie egy ijedt arcot Jakentõl (aminek õszintén örült) és egy veszélyes pillantást Sesshoumarutól (amitõl már kevésbé volt boldog). A nagyúr visszafordult, az út felé tekintve, Karuna pedig halkan kiengedett egy frusztrált sóhajt.

Ahogy tekintete újra végigpásztázta a démont, észre sem vette, hol állapodott meg. Csak akkor figyelt fel, mikor gondolatai már kezdtek elkalandozni:

„Hmm... egész jó kis hátsója van, habár a hajától nem mindig látszik... Fene!” amint végére ért a mondatnak, elvörösödött. „Nem hiszem el, hogy erre gondoltam! Ááá! Olyan szánalmas vagyok!” gondolatban homlokon csapta magát, hogy ilyesmit mert gondolni a kutyaszellemrõl.

Amíg Karuna belõsjével viaskodott, addig Sesshoumaru megállt, s a lány majdnem nekiment, de még az utolsó pillanatban magához tért, s megtorpant.

- Mi a baj, nagyuram? - kérdezte idegesítõ hangján Jaken.

- Inuyasha... - morogta a kérdezett.

- Hm? Az meg kicsoda? - pislogott értetlenül a lány.

- Egy újabb mocskos hanyou - vágta rá azonnal Jaken.

- Hé! Ne merészelj így beszélni, te kis... - Karuna azonban nem tudta végigmondani fenyegetését, mert egy kiáltozás félbeszakította:

- Hé, Sesshoumaru, mit keresel itt? Tán nem a kardért jöttél már megint?! - ordította egy férfihang.

„Kard? Milyen kard? ... Tessék, már megint nem értek semmit se...” forgatta meg a szemeit a lány, s szembefordult az érkezõkkel, kilépve Sesshoumaru háta mögül. Ami ezután következett, sosem felejtette el...