Igazából nem is értem miért, de évekig tartó, tomboló nyár imádatom valamiért véget ért. Hihetetlen, de nálam jobban senki nem várta most az őszt, az első kis gyenge, de már érezhetően hűs fuvallatokat, a levelek ropogását és meghitt susogását a talpam alatt. Hogy a hajamba belekapjon a még játékos, de már nem meleg szél, hogy az eső ne tudja eldönteni, most jön-e vagy sem így a kettő között marad, hogy a reggeli ég olyan mély legyen mint a kiborított tinta és komor, mágiát idéző felhők borítsák amerre csak nézek. 

Azt hiszem eljött az új fejezet, valami egészen más, mint a többi. A hashtigo átadja helyét a megfiatalodásnak, a csömörlött, bejáratott és dögunalmast az új, frissítő és felfedezésre váró váltja. Milyen érdekes most az élet. Itt az ősz! Minden porcikámban érzem. A kimerültségem ősze, vagy talán inkább: az új erőm tavasza. Régi papír barnára és halk meg rikító pirosra fordult a világ, kicsit meleg sárga minden, és valahogy ez most jól van így, mert már látom benne magamat, és végre mosoly ül az arcomon, nem kilátástalanság. 

The Cinematic Orchestra
Arrival of the Birds & Transformation

(igen, tudom hogy eredetileg 'for', irodalombuzi vagyok elvégre)

Azt hiszem én az a fajta ketrecbe zárt madár vagyok, aki akkor énekel a leghosszabban és a legszebben, ha a ketrec szoros és majdhogynem biztonság érzetet kelt a bebörtönzöttében. Az utóbbi két évben szenvedtem minden egyes bejegyzésemmel. Általában sikerült magamból kipréselni valamilyen prezentálható hosszúságú ömlengést, de a hangnemem változott, és már nincs benne meg az a fajta összetéveszthetetlen élvezet amit az írás adott. Ugyan így jártak a művészibb irányokba haladó lírai megmozdulásaim is. Valahogy minden, amit tizennyolc éves koromig csináltam félbemaradt - mindig bele-bele futok egy vázlatba, egy félig megírt valamibe, egy projektbe, ami iránt a mai napig is érdeklődöm és izgatott vagyok amint beleolvasok az azóta is WIP dokumentumba. Amikor már olyan három hónapja dolgoztam ugyan azon a helyen - és akkor még úgy tűnt véglegesen maradok - ismét megszólalt a múzsa, egy teljes vázlatot írtam egy könyvhöz, beindult a gépezet, úgy éreztem magam, mint akkor; aztán kiderült hogy a munka keresős borzalom ismét kezdődik elölről, az állásom oda, és azóta sem nyúltam megint semmihez - nehéz ezt kimondani, de ennek lassan már egy éve.

Elképesztően hiányzik az iskola. Hiányzik legfőképpen az egyetem - a belváros a megfáradt barnáival és zugos rom kocsmáival ahova betértünk naponta bohémkodni, művészetről beszélni, és ahogy lassan ereszkedett a nap árnyéka a mélyen bújt kis ablakok rései mögött a horizonton, úgy éreztem én egyre inkább mennyire életben tudok lenni. Éreztem a testem minden megfáradt és nyomorodott, betegségekkel tűzdelt kis sejtemben hova tartozom, mi az a közeg ahol úgy érzem nem vagyok senki, amit értek, amiben - te jó ég, pedig de! - még magabiztos is vagyok. Aminek a  sok ezer színe és inspirált, feltüzelt kavalkádja pontosan illeszkedik mindenhez, ami idebent dübörög, amiben nem jó volt élni, hanem ami velem élt és lélegzett. Ahogy minden nap a reggel megfürdetett a fiatalságban, mélyre szívtam a levegőt nyáron és a gyűlölt télen is, ahogy délután kamaszként nevettem a torkomon keresztül a két óra hosszú előadásoktól megfáradtan, és ahogy leszállt az éj fiatal felnőtt voltam, mint mindenki más, aki nem kétségbeeséssel és kiábrándulással gondolt bele a két éven túlra.

Hogy menjek én ide vissza, haza?

A szemem ég mert vissza akarok bújni az ágyba, de nem lehet, mert rémálmom volt, és ha visszaalszom és megint az lesz nem tudom mit csinálok. Gyűlölöm a rémálmokat.

Tehát, álombeli énem ott áll egy pinceszerűen kivilágított szűk folyosón, ahol mind jobb és bal oldalon sűrűn szegélyeznek ajtók. Nincs egyedül: egy osztály tagjaként áll ő is ott, a zsivaj viszont enyhe, a hangok izgatottak. Álombeli énem tudomást vesz róla, hogy mindenkin orvosi köpeny van, és hogy tőle pár lépésre egy szűk kis asztalon egy emberi fej van kiállítva, de valahogy pikkelyesnek tűnik - viszont a pikkely nagy és piros, így álombeli énem csak betudja izomzat ábrázolásnak, magát a fejet pedig egy rosszul sikerül emberi fej modellnek, hiszen furcsa arcizmok ide vagy oda, az alkotás amúgy is bizarrul fest: túl sárgás, néhol felrepedezett a bőr, és van benne valami démoni. Bár az álombeli énem ezeket mind látja és megfigyeli, nem foglalkozik vele túl sokáig, mert ő is izgatott ahogy a többiek, és nemsokára megjelenik egy felnőtt orvos, s talán több is? Ez nem tiszta. De a szobákba kettesével bemennek a gyerekek, s végül egyedül maradok a folyosón a furcsa szoborral és rádöbbenek hogy nekem az azzal szembeni ajtón kell átmennem. Belépek, a szemem sarkából azért rásandítva a rusnya modellre, de attól eltekintve hogy közelebbről még ijesztőbb, semmi gyanúsat nem veszek észre rajta. A terem amibe belépek kopár, a falai sárgásak, és nincs bútorozva. A terem közepén egy asztal áll - egy boncasztal. Boncolni jöttem. A szoba túlsó végén van egy ablak, a sötétítő nincs elhúzva (azt hiszem). Az ablak felől a társam már megkezdte a munkát - ő is a fehér köpenyt viseli mint mi mind, a haja fekete és a válláig ér, a frizurája furcsán régiesnek tűnik, a válla felett mintha egy vágással tudták volna le. Megjegyzem magamnak hogy fiatal kora ellenére a vonásai nagyon szigorúak. A doktor aki felügyel ránk az asztal nekem jobb oldali végén áll. Fiatal és kellemes külseje van, sötét haja, de mást nem is nagyon jegyeztem meg rajta, hiszen a holttestre koncentráltam - sárgás, kissé oszladozott. Nagyon félek.Ekkor rájövök, hogy mosdóba kell mennem, és kérem a doktort, had menjek ki, bár neki azt mondom még nem kell, csak nehogy útközben jöjjön rám, mikor már nem tudok elszabadulni. A férfi kedvesen mosolyog, minden fenntartás nélkül kienged. Ahogy ismét kilépek, mintha a kis asztalkán kiállított emberi fej modell megmozdult volna, és hajat vélek rajta felfedezni, nagyjából az arca közepéig ér. Mikor elhaladok mellette, esküdni mernék, hogy a fej erősen oldalra dől, mintha el készülne dőlni a kis emelvényén. Nem foglalkozom vele, legalább is próbálok.

A mosdó előtt tömeg vár. Ismét egy rosszul kivilágított, sárgás falú terem, de ez nagyobb, ez előtt gyűlik a tömeg. Itt találkoztam valakivel, aki rémlik, hogy általános iskolás koromban a suli titkárnője volt, de nem tanított - ő igyekszik segíteni, de a sor túl hosszú, én pedig tartok tőle, hogy vissza se érek a boncterembe ahol a helyem lenne, mielőtt befejezik a munkát a holttesten. Inkább dolgom elvégezte helyett visszaindulok. A folyosón táskák vannak szerteszét hajigálva, kék, sötétkék, rózsaszín és hasonló színekben. Mind ugyanolyan, csak színben különböznek. Egy bevásárlókocsiban egy kisbabát látok, majd még egyet a táskák közt. Valamiért megjegyzem hogy nincs velem különösebb bajuk, majd szétnézve eldöntöm, hogy ha hazamentem, én is veszek egy ilyen táskát, kéket. Sőt, az is bevillan, hogy régebben (a való életben is, általános iskolás koromban) hasonló volt nekem is egyszer. Visszaérek a terem ajtaja elé, a modellfej már pofátlanul nyilvánvalóan felém fordul de nem néz rám, úgy tűnik mintha csak valamilyen gravitációs erőnek engedelmeskedve dőlne az irányomba. Belépek a terembe. A boncasztalon a hulla helyett csak egy fej van, a hulla feje, amit az osztálytársnőm kezében forgat, mustrál - ahogy forgatja, többször is az irányomba fordul a hulla feje, és ahogy ez történik, a hulla minden alkalommal rám villantja a szemeit! Sikoltozni kezdek. Mintha a két gyermeket a folyosóról is a boncasztalon látnám, ott ülnek rajta, játszogatva. A háttéreben fehérlő ablak valamiért beég az emlékezetembe. A doktor elém lép, a haja hirtelen a földig ér, az arca mint egy hulláé, a szeme egésze fekete, a sarokba szorítva utolsó mondata "Mondtam hogy itt lézert használunk", amit az álom utolsó pillanatában sem értek, a legkevésbé sem, és nem is vagyok benne biztos, valóban mondott ilyet, bár álombeli énem úgy gondolja igen, csak nem figyelt, én viszont - már félig ébren ebben az utolsó pillanatban - esküdni mernék rá, hogy semmit nem mondott lézerekről. Aztán felébredtem.

És most ébren gépelek itt és NAGYON ÁLMOS VAGYOK. :(