Mivel hogy ennyi év után végre valaki felkalózkodta ezt is a netre, így hát itt ismét új könyvet töltöttem fel.

"He who fights with monsters should look to it that he himself does not become a monster. And when you gaze long into an abyss the abyss also gazes into you."

Észre kellett volna vennem, hogy már több hónapja van egy visszatérő, apró kis motívum az életemben, ez pedig nevén nevezve Nietzsche egy gondolata, idézve fentebb. Leginkább a második mondatról van szó; már azóta fel-fel bukkant az életemben, hogy a Rendőrségen dolgoztam. Őszintén szólva: nem foglalkoztam vele túlzottan. Az első pillanattól fogva magával ragadott, ez tény. Elgondolkodtam rajta, finoman végigsimogattam a mondat minden jelentéstartalmát amivel fel tudtam ruházni, de aztán eldobtam, mint szép, de számomra irreleváns kis szemetet.

No, fiam.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy bizony nem véletlenül került elém egyfolytában az idézet, sőt! Az ÁK-ben Nietzsche neve már évek óta több helyen (vagy három-négy oldalon, egymástól teljesen eltérő időpontokban) fel van firkantva, hogy utána akarok majd nézni. Így visszagondolva nem tudom, végül is ha belemélyedtem volna előtte... hogy megtörténik bármi is az életemben amire az idézet vonatkozik... változtak volna a dolgok körülöttem mostanság?

Azt hiszem tényleg vannak olyan dolgok, amiket át kell élni, látni kell, hagyni kell megtörténni ahhoz, hogy értsük. Ahogy már jó ideje bámulunk a feneketlen sötétségbe, a világ minden rémületével, lassan de biztosan tudatosuljon bennünk, hogy a sötétség egy borzalmas, tudatos lény, és míg mi a szemünket legeltettük rémálomból szökött borzalmas tájain, az az időt ellenünk használva belénk bámult. Mozdulatlanul, a testünkhöz tapadva, bámul és bámul. Mi meg, hosszú órák után leszünk csak figyelmesek rá, hogy a táj változott egy kicsit, valami nem egészen olyan mint előtte, valami torzítja a képet, valami nem oda való. S akkor döbbenünk rá hogy a szörny arca ott liheg a képünkbe, és a koponyájának üres szemgödrén át bámulunk fel a semmibe. A semmi meg belénk.

Túlságosan is beletemetkeztem egy bizonyos témakörbe, amiről pedig éreztem, hogy nekem nem lesz könnyű falat. Tudtam, hogy csak dühít, maga a ténye dühít, a tehetetlenségem még inkább, és az, hogy ennek a féktelen haragnak lesz alanya is. Nem egy konkrét személyre kell gondolni, hanem tömegekre. Előítéletekre.

Furcsa, hogyan is gondoltam magamról, mennyire nem vagyok hajlamos ilyenekre. Gyűlöletre, meg ítélkezésre egész népcsoportok felett. Vagy talán nem is az, hanem a bizonyossága a feltételezésnek az, ami igazán meglepő. Bár azt hiszem a bizonyosság némileg indokolt: csupán pár hétre bámult belém a végtelen sötétség, elég is volt, köszönöm. Mentes vagyok évek hosszú önismereti kalandtúrájától a saját lelkembe, ahol majd vadregényes tájakról adok tudósítást itt meg ott, és olvasóközönséget remélve borzongok az ott láttakon, csak hogy később tudatosuljon, hogy ezek a tájak tényleg az én lelkem tájai, és senkit nem érdekel az enyém: mindenkinek ott van a sajátja. Mentes vagyok tőle, mert már rég elkezdtem járni az utat, minden lépése fáj, a következő mindig sokkal jobban mint az azt megelőző, na de életemben először végre javát látom.

Hogy hol van az utunk vége, vagy legalább is egy kis pihenő egy békés, apró kis tisztáson ebben a hord világban, ahol a vihar a mennydörgések végtelen egymásutánjában dühöng minden egyes kis sérelemért, nem tudom. De az az igazság, hogy már nem is érdekel.  Valahogy... a mennyország olyan unalmasnak hangzik. Hát hol van ott a dráma, kérem? A mi drámánk, mi más?! 

(Illetve dolgozom egy teljesen megbízható zenelejátszót produkálni, mert pfft, ezek a netesek... vagy a zene, vagy maga az oldal tűnik el előbb-utóbb).

UPDATE: A Fantasy Sekai sikeresen szert tett egy normális, saját lejátszóra.  A zenét magát továbbra is kívülről linkelem, míg egy megbízható hostot nem találok (mint hogy a freeblog megszűnt, az atw meg nem enged külső felhazsnálást. Mindkettő egy kalap anyádpötse a szememben ezentúl).

A dal maga Robbie Williams - Love Supreme-je, egy nagy kedvencem, ez itt épp a francia verzió.

Robbie Williams - L'amour Supreme

Oh! Tout semble avoir été perdu
Pas un seul coeur solitaire
Tous ont déserté les rues
Et si les plus belles sont déjà prises
Si les plus beaux sont comme ils disent
Que deviens-tu?

Oh tu prends la pause devant ta glace
Pour un nouvel inventaire
Avant d'y perdre la face
Tu veux crier au secours
Revoir la lueur du jour
Aimer encore
Aimer plus fort

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il, pour survivre ici bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

Oh ! Sais tu au moins ce que tu veux ?
Est-ce la peur d'être seul
Qui t'empêche de jouer franc-jeu ?
Entre l'amour et le plaisir
Quel est vraiment ton désir ?
Tu dois choisir

Oh! Oublie toutes ces choses de la vie
Qui reviennent de torturer
Le grand vide de tes nuits
Prends un ticket pour ailleurs
Sans te priver du bonheur
D'aimer encore (aimer encore)
D'aimer plus fort (aimer plus fort)

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il pour survivre ici-bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

I spy with my little eye
something beginning with (ah)
Got my back up
And now she's screaming
so I've got to turn the track up
Sit back and watch the royalties stack up
I know this girl she likes to switch teams
and I'm a fiend but I'm living
For a love supreme

Quand l'amour n'est plus là
Que te reste-t-il pour survivre ici-bas?
Donne le meilleur de toi-même
Et tu trouveras l'amour suprême
L'amour suprême

Donne le meilleur de toi-même
Viens vivre un amour suprême
Tout le monde a besoin d'amour
Donne le meilleur de toi-même
Viens vivre un amour suprême
Tout le monde a besoin d'amour

(Utassy József: Az én keresztem)

Nem írok már évek óta aktívan. Fordítgatok itt-ott, de az az igazi írás már régóta nem szerepel nálam napirenden. És érezhető a hatása. Sőt, igazából minden napomat valahogy befolyásolja.

Valahogy mintha elvesztettem volna ezzel a hosszú szünettel valamit, ami a legrosszabb napjaimat is valamennyire jobbá tette. Imádtam a szavakkal játszani - így vagy úgy -, körmölni vég nélkül az épp eszembe jutó árnyalt utalásokat, vagy személyes bejegyzés vagy  kitalált történet formájában. Nagyon ritkán olvastam csak vissza mitn sikerült a világra szabadítani így, de nem is ez volt a lényeg. Voltak dolgok, amiket közkincsé kellett erőszakolnom ahhoz, hogy jobban érezhessem magam, abraszt gonmdolatoknak katonás szigorban konkrt gondolatokká és érzésekké kellett dsorakozniuk, hogy érezzem: a nagyszobában bujkáló szörnyetegem feje felett kigyulladt a lámpa, s nem csupán láthatóvá vált, de neve is lett amit csúfolhatok eztán. Ó igen, önző módon imádtam - imádok - írni. De már évek óta nem csinálok ilyet, és úgy érzem magam mint az az Arthur Rimbaud, aki évekkel azután hogy sértődött gyerekként faképnél hagyta a 19-ik század francia irodalmát kiéhezetten veti magát a "beszámolókra" Afrikáról, hogy végre kiélhesse az írásban a felgyülemlett töltetett, mégha ez azt is jelenti hogy hamar rájönnek, hogy az a fantasztikus világ amit ler nyilván kitaláció. Csak írni lehessen. Az én Saison en Enfrer-em nagyjából akkor ért be engem mikor őt is nyakon csípte. Milyen fájdalmas szorítása ez a kétségbeesésnek! Úgy marjolja a nyakadat, hogy csak annyit tudsz magadnak fulldokolva nyögni, hogy  "nincs ihletem", és mész a világba ezerfelé és úgy teszel mintha se te, se senki más nem látná hogy még mindig nem kapsz levegőt és két kar szorítja el a nyakadat. Micsoda komédia ez. Az az egész "nincs ihletem" halandzsa amúgy persze kamu, méghozzá a legszánalmasabb fajtából. Egyszerűen csak lenyeled mint torkos gazdag a mignont mindenféle ízlelés helyett - le is csúszott a torkodon anélkül, hogy érezted volna az ízét. Hát így ítni aztán tényleg nem lehet, ahol pedig az íz as lényeg, legalább is ha a (botzalmas) hasonlatnál maradunk. 

Olyan ez, mintha egy nagy várat emeltem volna magam és az elmém közé, kizárva azt. A váram szürke és semmitmondó, de annál nagyobb méretben és zordságában. Az ablakok korhadó deszkákkal eltorlaszolva és lezárva, a kapu sosem létezett, én meg odabent valahol mélyen ebben a satnya épületben, ahol mondjuk a börtön vagy a hullaház lenne amúgy, na ott kuporgok én a világ minden kedvetlenségével. Néha kijövök a virgátalan, büdös földű tetőkertbe, kivicsorgok a falon túli világra - az elmémre, az alkotáshoz való kedvemre - és megmondom neki amit meg kell, hogy fájdalmat okozol mert igaz vagy, és valahogy az utóbbi pár évben egyszerűen  hajszálon egyensúlyozom az életben, mindig lefelé nézve, és látva a saját jövőmet, ahogy lent fekszem vérbe fagyva a földön többszáz méter mélyen. És ez mennyire nem tetszik. De meg amúgy is, nincs nekem már ilyenekre időm, dolgozom. Komolyan ember vagyok. Gyerekes? Ugyan! Cseppet sem. Nem én vagyok az, akit mindenhol kisgyerekként kezelnek, mert amúgy az is. Micsoda feltételezés. Komoly ember vagyok én itt kéremszépen, kurva komoly. Nincs itt nekem időm álmokra meg fantáziálgatásra, bár minden nap ezzel vagyok elfoglalva, olyannyira hogy néha összekeverem a valóságot és az álmokat, de én ugyan nem. Amúgy. Leírni őket meg végképp megcsúfolása lenne annak, milyen nagoyn komoly és felnőtt vagyok én. Persze, felnőtt. Aki még a mai napig is úgy hivatkozik magában a kollégákra, hogy "a felnőttek". Kétszínű? Ugyan, micsoda rágalmak. Nyilván a magam művészete az, ami elvág a valóság teljes mértékű megélésében, és nem annak a tagadása.